Első igazi "aranyköpés"
Áron beszél...illetve beszélget...ebből adódóan egyre több megmosolyogtatós helyzet adódik az életünkben. Mivel azonban a szavak egymáshoz rakása még korlátozott számban működik, így igazi "beszólása" nem volt túl sok. Amit most leírok, az is vagy egy másfél hete történt, de nem szeretném, hogy teljesen feledésbe merüljön ezért örökítem most meg.
A lényege annyi, hogy amióta beköszöntött a jó idő, azóta ha megyünk Lancelottal este sétálni Áront is csábítgattam, hogy jöjjön velünk. Egy kétéves gyermek természetéből adódóan szinte mindig ellenkezik, így minden próbálkozásomra az volt a válasz, hogy nem, nem...
Aztán egyszer csak rájött Áron, hogy jó dolog eljönni velünk és végigmotorozni az utat, de hogy anyának nehogy véletlenül is igaza legyen, az ellenkezés a mai napig megmaradt.
Minden este szinte ugyanaz a forgatókönyv:
Anya: Áron jössz velünk sétálni?
Áron: neeeeeeeeeem!
Anya: Áron gyere velem meg Lancelottal és motorozol egy jót!
Áron: nem, nem!
Ezt még ragozzuk egy kicsit, majd rendszerint én elkezdek felöltözni, cipőt húzni, felöltöztetni Lancelotot. Áron ilyenkor rám se néz. Aztán amikor lépek ki az ajtón, kiabálva rohan utánam, felnyalábolva a kabátját, sapkáját és mondja, hogy "sapta, sapta! Kabá..."
Egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy mindig ezt fogod velem csinálni? Amíg fel nem nősz? Mert akkor Dunának megyek!
Áron erre rávágta: "pejsze! Dunának!" :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése